Ellógni a rajzról kétoldalú indokkal háromnegyed órával hamarabb (mert az üresség fájó, mert rajzolni nem tudok, mert hazamenni nem akarok.). Felpattanni a sárga bicillire az alkonyatban. Menni.

Menni olyan utakon, amikről nem is tudtam, hogy még mindig ismerem őket. Menni utakon, amikről nem is tudtam, hogy léteznek. De ez az én városom. A kopasz szántóföldektől a tömbök leninvárosáig az enyém, és mindig elérek valahová.

Menni. Átgurulni a hullámos utakon. Ódon kapukat és üres házakat nátni, Y tereket, amiken valaha szárazmalom működött, vadszőlővel befutott házakat, szénapadlást és macskakövet látni egy modern (?) (hamarosan németektől hemzsegő nagy)város közepén. Tudom, merre megyek. Vonz magához a régi szenvedés, a régi halál szaga. Megállok az útkereszteződésben, és a horizon felé tekintve a távolban világló shell-kút embléma, majdnem olyan, mint a halódó, vérébe fagyott nap, lemenőben. Az akkor is ott lebeg a látóhatár, és az éleslátásom homályos szélén, amikor a valódi már elbukott.

Menni. Ezek az utcák mind mesélnek, ahogy minden alkonyat mesél, újra és újra. Magukba szippantanak. Feloldódnék a beton fölött kavargó alkonyban. Örökre elfelejtődnék, gyengéket megingató, édes illat, érzés lennék a repedt falak árnyékában. Ahogy erre megyek, levendulaillatú nyár rémlik fel előttem - elmúlt, vagy elmulasztott lehetőségek. Csalódás, ami sokkal jobban fáj, mint ahogy mutatom.

Miért mutatnám? Senki sem értené. Én mindig nevetek. Vagy álmosan zsörtölődöm, de akkor is nevettetek. Nekem nincs lelkem. Nekem nincsenek fájdalmaim. Nincs semmi baj.

Hová lettél?

A tüdőgondozó. Sárga falak, fenyők. A lyuk még nagyobb lett a kerítésen, a kapu még inkább leszakadt. A kórtermek üvegei még inkább betörtek. Rájöttetek már, miért szeretem ezeket a régi épületeket? Mert olyanok, mint én. Valaha volt dicsőség fakó emlékképe, magára hagyott, pusztuló, üres. Elfelejtett, eldobott, meg nem értett. Egy másik kor elárvult gyereke. Pusztán saját emlékei mementójaként él még, áll meg. Az tartja össze.

Halál. Elmúlás. Rothadás.

Valahol erre, a külvárosi legendárium szerint áll egy búzamező közepén egy kápolna, ami körül csontokat forgat ki az ásó a homokból. Erre megyek.

Ahogy folytatom az utam, újra és újra ők jelennek meg előttem - elpazarlott szépség és erény, az elhagyatott, porladó házak. Elengedem a kormány. Kitárom a karom. Lehunyom a szemem. A bicikli pedig halad. Mintha repülnék - az egyetlen és igazi megnyugvás, és szabadság, ami könnyeket csal a szemembe. Így siklani, édes tavaszillatot és finom hangokat hallgatni. Zuhanni. Szeretném, ha szembejönne egy autó az úton, vakító fényszóróját pedig már a kórházi lámpák vakító fénye követné csak. Az út üres.

Én pedig csak egyetlen életközeli élményt akarok.

Révüljetek.