Bárhol is legyen most Moby Dick a végtelen tengereken, félek nem  jár jól, mivel valami különös oknál fogva egy egyszerű, minimalista mondat csendül föl fejemben, akárhányszor magamban átkozódni támad kedvem, vagy csak elegem van az életből: fuck you, Moby Dick. - ez pedig egy napjában többször is megesik az utóbbi időkben.

A nyelvvizsgán túljutottam, büszkén mondhatom kemény felkészülési idővel előtte. Mmindenki elvárásai ellenére valamiért nem izgulom szét az agyam az eredményig. Gondoltam amint letudom, alszom egy nagyot, és utána végre stresszmentes, új emberként ébredek fel - nem igy lett. Az elmúlt másfél hónap minden fáradtsága kamatostul jön ki rajtam a hajrá után. Maradtam zombi, romantikus indittatással kutatom magam körül az inycsiklandozó agyakat és várom a pillanatot, amikor jobb lesz.

Persze most kicsit jobb lesz minden. Megjöttek a tavasz első jelei - az orion tökéletesen kivehetően tündököl az égen (mind a 7 csillagával, amig nem robban fel a bal felső), a denevérek repkedni kezdtek a szürkületben az ablakom előtt, édes nyári illatokat idéznek fel a megjelenő madarak hangjai, később sötétedik, szinte meleg van, meg úgy minden. Nagy meglepetésemre anyum még a vékonyabb kabátom is elővette, pedig már azt hittem, sosem szabadulok a szőrös fagykabától. Tusolás közben reggel igazi fénypászmák jelentek meg a padlón,matekórán pedig az ablak felöli padsor tömve megtelik napizni vágyókkal.

Ennyi elég az ömlengésből? Koránt sem, végülis tavasz van, ő pedig a lovagom, a megmentőm.

Kart karba öltve a hosszúhétvégés szünettel. Van valami paradoxon abba, ahogy a Balatonon vagyok. Pedig itt vagyok. Rosszulléve az utazástól, a szűk helytől, a gondolattól, hogy megint lemaradok a márc. 15-ei pilvax nosztalgia kávéházről, pedig finom a süti. A gondolattól, hogy itt kell lennem, ami a pirospacamintás fotelen a laptop elé görnyedve, a Balatonra néző ablak mellett felidéz valamit a döglesztő nyári meleg fülledt életutálatából - és ez jó. Jó érzés, istenuccse. Emlékezni saját önmarcangoló ittléteimre, amikor úgy éreztem, ártákes pillanatokat vesztek a nyaramból, az életemből azzal, hogy itt rohadok, valahol gúnyos örömmel mégis élvezve. Belátva magamnak, hogy mégiscsak jó itt és most is ezt teszem.

Ha hiszek benne, hogy a hullámok és a tűzpattogás hangja ideglazitó hatással van, ha arra gondolok, hogy milyen jó, hogy itt speciális melegitett wc papir van (ugyanis a tekercs csak a radiátoron fér el), ha tudom, hogy itt rá leszek kényszeritve, hogy pihenjek - mindazzokkal a dolgokkal, amiket magammal hoztam (könyv, rajztöm, fényképezőgép,festék, angol Anne Rice audiókönyv, karakterlap), nagy sétákkal és kikötőnézéssel, inkább tűnik egy ismerdmegmagad-szanatóriumnak.

Szóval itt vagyok, az isten háta mögött, értelmezéseim szerint - távol az emberektől, akiket megutálok, közel a magányhoz és magamhoz, elvágva a lehetőségtől, hogy szokásos életkörülményeim között poshadjak, legyek könnyedén ál-megelégedett. Itt vagyok és karadéviddel ugratjuk egymást, és azt hiszem működni fog a szanatórium.

cak itt. cak moszt.